Görög Borbála vagyok, Magyarország szépséges fővárosában, Budapesten nőttem fel. Már gyermekkoromban is sok időt töltöttem a természetben és olyankor felhőtlenül boldognak éreztem magam. Mindig figyeltem az állatokat, megannyi környezetvédelmi táborban vettem részt és rajongtam a természetfilmekért. Ez a szoros kötődés a mai napig megmaradt, és mostanra megérett bennem az elhatározás, hogy tevékenyen részt vegyek a természet védelmében. Tudom, ez nem rólam szól, ez mindnyájunkról szól. Ha engedjük, hogy a természet kifejtse rajtunk pozitív hatását, az életünk kiteljesedik. És amilyen gondosan odafigyelünk az életünkbe örömet hozó emberekre, barátokra, a családunkra, a társadalomra, vagy saját magunkra, ugyanúgy kellene a természetről is gondoskodnunk.
Nemrégen láttam az Út a vadonba című filmet, amelyben a főszereplő úgy dönt, otthagyja kényelmes kamasz életét és a vadonba visszavonulva próbálja megtalálni a belső békéjét, egyes egyedül, csakis önmagára hagyatkozva. A fiú sosem tér vissza, ám a történetnek mégis örömteli a végkicsengése, hiszen a megpróbáltatások közepette találkozik a legbelső énjével és így lép át a másvilágba. Tudom, hogy mindnyájunknak az a vágya, hogy meglelje az eredőjét és megalkossa önmagát. A természet az a közeg, ahol erre a leginkább lehetőségünk van. Ezért úgy határoztam, hogy az ember és az Anyatermészet eme csodálatos kapcsolódását fogom kutatni és minél szélesebb körben ismertté tenni.
A természetnek nincsen szüksége az emberre. Az embernek van szüksége a természetre. Ez a kijelentés megdöbbentően igaz és úgy érzem, közelebb vitt az élet értelméhez. Ugyanis nem arról van szó, hogy elkezdünk-e tenni a környezetvédelemért, mert a természet az ember nélkül is képes tovább élni. Inkább arról, hogy meg kell tanulnunk együttműködni a természetnek nevezett fenomenális jelenséggel és ezáltal az életünket boldoggá, értékessé, termékennyé és fenntarthatóvá tenni. Minden élőlény hasonló: van egy központi motorja, amely életben tartja, érzékel, érez, vannak céljai és van ereje. Mindnyájunknak megvan a helye az élet körforgásában. Ha tisztelünk minden résztvevőt és megértjük a szerepüket, az egész képet tisztán látjuk és megtaláljuk benne tevékeny helyünket.
Február végén New York-ba költöztünk. Egy 2 milliós városból egy 20 milliós metropoliszba. Ez az esemény számtalan változást hozott az életembe, ám szerencsére a természet itt is csak egy karnyújtásnyira van. A házunk mögött lévő ‘közös’ kertben két méretes fa áll, ágaik között folyton csivitelő madarakkal. A konyhaablakból szoktam nézni őket, mostanra már nagyjából ismerem a menetrendjüket. Az egyedülálló ökoszisztémával rendelkező Central Park egy rövid sétányira fekszik tőlünk. A közel 160 éves, 11,2 négyzetkilométernyi területen több, mint 830 állat-, valamint 174 fafajta él. A többi városlakóval egyetemben mi is szívesen sétálunk a parkban, amikor csak lehetőségünk nyílik rá. A meleg idő beköszöntével minden napra jut egy program a Central Park különleges világában. Bámulatos ékköve ez a park a városnak - amely sohasem alszik.
Azért csatlakoztam a PDF Alapítványhoz, mert amellett, hogy felhívják a figyelmet a természet védelmére, a környezettel való mindennapos együttműködési lehetőségekre is rámutatnak. Fontosnak tekintik, hogy a tudásukat megosszák országhatárokon innen és túl, létrehozva ezzel egy élő közösségi hálózatot. Úgy érzem, a törekvéseim a PDF Alapítványál otthonra találnak, mert itt tudják, hogyan elevenítsék fel ember és természet egyedülálló kapcsolatát. Megtiszteltetés számomra, hogy ebben a munkában részt vehetek.
“Ami nem öl meg, az megerősít.” /F. Nietzsche/